A sok csip-csup ügy zajlik.
Közben eret vágnak.
S hogy mi a lényeg,
maradjon talánynak.
Ordít a csorda.
Kinek legnagyobb a hangja,
az a mérvadó.
A bölcsebb csendben hallgat,
míg ugatnak a kutyák,
és csontot harapnak.
Megújulás itt nem lesz sosem.
Sok az állat és kevés a szérű.
S bólogat az értelem,
a fikarcnyit sem érő.
Majd egy utolsót rúg,szipog,
míg ráhajtják a kiskaput.
Mikor már majdnem
meggyötört az élet,
Ő csillogón előlépett.
Nem kényszerített,
de kegyelmet adott.
Szigorral fogott,
de nagy-nagy szeretettel.
Nem is sejtheti az ember,
mi föld és ég alatt írva van,
hogy minden haszontalan,
csak vágy és tenger
Mikor majdnem
meggyötört az élet,
Ő fényesen előlépett.
Nem vádolt, nem idézett,
reám hagyta az egészet.
Nem kötött, de mégis hagyta,
hogy tükrében fulladozva
meglássam önmagam,
hogy minden, ami él,
csakis belőle van.
Mikor majdnem
meggyötört az élet,
Ő mutatott lángolón szépet.
Miért megéri élni itt.
Mi felemel s megszabadít.
S ha az életnek célja van,
az maga a könyörület,
a langymeleg eső
az út felett,
a testvér, a gyermek, a szeretet.
A lángoló tűz és jéghideg pillanat,
a tánc, az érzés,
az élet önmaga.
S a kígyó a saját farkába harap.
Az élet célja, az élet maga.
Nincs allegória,
mi leírná ezt a táncot.
Isten is csak szeretet,
s az ember is csak állat,
ki kér mindenek felett.
Mikor majdnem
meggyötört az élet,
Ő csillogón előlépett.
Egyik kezében kard,
másikban a gyermek.
Ember így nem szerethet.
Nem függök senkitől,
nem tartozom senkinek,
és senki sem ítélhet.
Már feladta a levelet,
s én vagyok a bélyeg.
Már csak azt tudom, amit elmesélsz.
Nem láthatok bele tündérligetedbe.
Nyugalomra int a józan ész,
jól tudom, ez az élet rendje.
De még mindig bennem él,
mikor lábam nyomán jöttél-mentél.
Kérted, emeljelek fel,
hisz olyan aprócska vagy,
s anyád, mint egy tenger.
S én fogtam apró kezed,
mikor járni tanultál.
Csetlett-botlott lábacskád,
de annyira akartál.
És akarsz most is,
benned a tetterő.
S anyád sem tenger,
nem törtető.
Öregedő idővel jár
már kéz a kézben.
S fel-felrémlik,
néha emlékében.
Az a picike lány,
ki nevetve kelt fel.
Én lettem a csepp,
és te lettél a tenger.
Foggal-körömmel védené.
Nem kellenek őrök az igazsághoz!
Hívő hitetlenként
az égbe kiáltok.
A jóságban hiszek.
Ez a hit meg nem bánthat.
És az alázat,
az erő benne állott.
S hiszem a csodát.
A kis hétköznapit.
S hiszem a szeretet,
soha el nem kopik.
S hiszem hogy mindenki,
egyszer felragyoghat.
S köszönöm,hogy hihetem
csodáját napoknak!
A kis dolgokban hiszek.
A hétköznapi csókban,
egy apró mosolyban,
megingathatatlanul.
Ez a lét sója.
Soha meg nem unja,
ki meg nem vakul.
S ha bealkonyul,
pipafüstöt szórva,
a végét várja,
hisz minden elfordul egyszer.
Hiszem az életet égő szerelemmel.
S hiszem e mérhetetlen
meglapuló kincsben,
mindenek alján,
ott ragyog az Isten.
Élt egy idős nő.
Mindenki mamája.
(A környéken mindenki így hívta.)
Pedig rokoni száll sokkal nem kötötte,
s emlékeit befedte poros fejfedője.
Mennyit játszottunk ott azelőtt.
A férje odakinn ült a ház előtt.
Reggeltől estig,de nem volt szék,
egy piros,füles lábason üldögélt.
Csak enni ment be olykor-olykor,
de megette őt is a kor.
Én nem tudtam hogy milyen beteg,
s ha beszélt hozzám én mint gyerek,
fele szavát se értettem,
de azt bizony éreztem,
jó szándékkal van felém,
s kiültünk a ház elé.
Rúgtuk a bőrt reggeltől estig,
vagy épp csak az eget lestük.
Ugráló köteleztünk,gumiztunk,
addig amíg megéheztünk.
Nem akartam hazamenni,
félve véget ér a móka.
Hát mamát kérleltük,adjon
valamit a korgó gyomrunkra!
Széttárta a két kezét.
Nincs még kész az ebéd.
Addig kenek kenyeret.
Tessék itt a zsíros kenyér!
Nem akármilyen zsír volt az!
Nem ócska, fehér bolti.
Korgó gyomrunk mind befalta,
alig tudtunk már mozogni.
Mennyi kenyeret ettem náluk,
hisz zsír volt minden szegény háznál.
S előttem az öregasszony,
ahogy épp Tatával ágál.
Mert ő meg Tata volt.
Így hívta minden gyerek.
Mindenki tatája volt..
Aztán meghalt az öreg.
Úgy halt meg mint a szél.
Tegnap itt volt,ma meg ott.
Nem értettem gyerekként,
hogy ő meg hogy hallhatott.
Nekem örök életűnek tűntek.
Ő is,és Mama.
Az öregasszony sincs rég köztünk,
szélbe száll az ősz haja.
Sétáltam az iskolából,
a házuk előtt mentem el,
s az öreg úgy hiányzott,
ahogy a kis lábason terül el.
Felnőttünk,szétszóródtunk,
s néha szívem minden álma,
az öreg ülne a kiskapuban,
s Mama zsíros kenyérrel várna.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Egy nagyon kedves grafikus barátnőm csodaszép illusztrációkat készített a verseimhez.A linkre kattintva érhetitek el: 
